Dédnagymamám emlékeiből

Mindig is nagyon szerettem a történelmet. Kedvenc témám a II. világháború, azon belül is a Magyarországot érintő kérdések, különösen a német, illetve szovjet megszállás. Az általános iskolában tanultunk először erről a nagy történelmi eseményről.

Magyarország felszabadításának napját régebben 1945. április 4-re tették, mivel az akkori álláspont szerint 1945-ben ezen a napon hagyta el hazánkat az utolsó német katona, aki az előre nyomuló szovjet csapatok elől vonult vissza. A megszálló német katonák kiűzése, illetve a nyilaskeresztes hatalom megdöntése Magyarország szovjet megszállásának a kezdete is volt. Felmerül a kérdés, hogy melyik kifejezést indokolt használni. Felszabadítás vagy megszállás? Vagy egyszerűen csak hatalomátvételről beszélhetünk?

Ha mind a két esetben megszállásról beszélünk, melyik volt az élhetőbb? Hazánk tényleg felszabadult? Vagy rosszabb lett a helyzet? A történelem órákon, a tankönyvekből nem derül ki egyértelműen. Arra gondoltam, hogy a hétköznapi emberek sorsait megismerve talán megkapom a választ a kérdéseimre.

Hogyan vészelték át a háborúval járó veszteségeket? Mit tapasztaltak? Hogyan élték meg a német, illetve orosz megszállást?

Kutatásaimat a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárban kezdtem meg. Családfakutatás céljából mentünk el a nővéremmel, ahol érdekes dolog derült ki a családomról. Nagypapám édesapjának egyik keresztszülője Horthy Erzsébet volt, így lehetséges, hogy rokoni szálak fűznek Horthy Miklóshoz. Ahhoz, hogy ezt bizonyíthassam, további kutatás szükséges. De végül ez ösztönzött arra, hogy nagyszüleim házában, a régi holmik között kutakodjak. Ekkor bukkantam rá dédnagymamám feljegyzéseire, amik érdekes történeteket meséltek el a megszállás időszakáról.

A feljegyzések elolvasása után, szüleimet és nagyszüleimet kértem meg, hogy meséljék el, mit tudnak erről az időszakról. Ezek alapján, sajnos csak egy-két történet, anekdota állt össze.

A dédszüleim és a szüleik is itt laktak Magyarország szívében, az Alföldön. Egy majorságban éltek, nem messze a Pusztatenyő nevű falutól, mostani nevén Tiszatenyőn. Éppen az uraság földjén dolgoztak, amikor meghallották az angol repülőgépek zúgását, amik nem sokkal később bombázni kezdték a nem messze lévő vasutat. Az emberek a bokrokat használták rejtekhelyként, mivel más búvóhely nem volt, bár tudták, hogy védelmet nem nyújtanak nekik.

Magyarország csak 1944-ben vált hadszíntérré, ezen a településen pedig ezzel az eseménnyel kezdődött, és úgymond fejeződött be a háború.

Majdnem minden nap újabb bombázások voltak a környéken, amelyek nyugat felől érkeztek. Pár nappal később már Békéscsaba felől érkeztek a repülők. A vasúti sínek és a Tisza-híd tönkretétele, lerombolása volt a cél. Azért, hogy biztos legyen a bombatalálat, nagyon alacsonyan repültek a gépek, szinte súrolták az épületek tetejét.

A légierők támadása után, a gyalogság is elérte a falut és az uradalmat. Először német katonák érkeztek, akik az orosz csapatok elől menekültek.

Mikor megérkeztek a majorságra, csak az istállóban szállásolták el magukat. Soha semmit nem vittek el a dédszüleimtől, se más emberektől. Mindig rendesen bántak velük, nem kértek semmit, nem tettek tönkre semmit. Amikor később az orosz katonák megérkeztek, lőni, ágyúzni kezdtek. A német katonák a házba menekültek. Ekkor a kiskamrába egy gránátdarab csapódott be, és dédnagymamám felé repült. Egy ott álló német katona időben észrevette, és elrántotta, így csak a stelázsiba (befőttes polcba) fúródott, ami a mai napig őrzi ezt a nyomot. Mindig hálás szívvel gondolt vissza erre a német katonára, aki megmentette az életét. Ez is azt bizonyítja, hogy egy ember sorsa nem feltétlen függ csak a politikától. A német megszállás borzalmai ellenére pedig egy katona embersége néha többet jelentett, mint a kapott parancs. Jelen esetben egy emberéletet.

Ezután jött a szovjet megszállás. A németek visszavonulása után, az oroszok foglalták el az uradalmat, akik mindenükből kifosztották az embereket. Belefeküdtek a sáros, koszos, tetves ruhájukkal a megvetett ágyba. Az itt élő emberek kerültek az istállóba, a házuk helyett.

Az oroszok elfogtak egy német repülős tisztet, akit a tiszatenyői fonodánál kihallgattak, majd agyonlőtték. Ez mindennapos dolog volt a világháborúban. Abban az időben a fonoda udvarán volt egy kút, oda hajították be a testét.

Hogy végül ott vannak-e még a maradványai, azt nem tudja igazán senki sem, de az biztos, hogy 1998-99-ben több német állampolgár jött Tiszatenyőre, hogy érdeklődjenek eltűnt, vagy meghalt német katonák után.

A szovjet megszállást sokkal nehezebben lehetett átvészelni, ezért szívesebben emlékeztek vissza a humoros történetekre.

Az oroszok között volt egy szakács is, aki palacsintát akart készíteni. A tésztát a dédnagymamáméktól kért vödörben keverte ki. Nagy örömmel kezdett neki a sütésnek, de ekkor jött a parancs, hogy visszavonulnak. Az orosz szakács nem akarta, hogy veszendőbe menjen a gondosan elkészített palacsintatészta, ezért felakasztotta a szekérre a vödröt, és így indultak útjukra. Dédiék ekkor látták meg, hogy a vödör lyukas, és szép lassan csordogál ki belőle a tésztalé. Ahogy ment a szekér, úgy mutatta a kifolyt lé az útjukat.

Dédnagypapám a szajoli vasútnál dolgozott. Éjjel-nappal dolgozni kellett, hogy a megrongált vasúti síneket helyre hozzák a sorozatos támadások után. Amikor a német hadsereg menekülni kezdett, felrobbantották a Tisza-hidat maguk mögött, hogy az orosz csapatok előrenyomulását késleltessék. A híd megsemmisülése után, az oroszok összeszedték a munkásokat, köztük dédnagypapámat is, hogy minél hamarább felépítsék az átkeléséhez szükséges fahidat. A munka nagyon nehéz volt, mivel a németek golyózáport zúdítottak az építőmunkásokra, hogy ne tudják elkészíteni a hidat. Még úgy is két-három hónapig tartott megépíteni, hogy a vége felé az orosz katonákat is bevonták. Közben az embereknek és a katonáknak azzal is törődni kellett, hogy a fel nem robbant bombákat, amivel őket támadták, kiássák és megsemmisítsék.

Sajnos, a dédszüleim már nem élnek. Pedig szívesen hallgatnám még a történeteiket a régmúlt eseményeiről, amelyek megváltoztatták az életüket. De dédnagymamám feljegyzései arra ösztönöznek, hogy más családok visszaemlékezéseit is meghallgassam, leírjam, vajon ők hogyan éltek a II. világháború mindennapjaiban.

Ezek a történetek már arra engednek következtetni, hogy a hétköznapi emberek számára a szovjet csapatok bevonulása is a háború borzalmait jelentette, így számukra április 4-e nem igazán a felszabadulás napja volt, hanem egy újabb, ugyanakkor kevésbé élhető megszállás kezdete.

Enikő