A próbababa

(illusztráció: Nyikos Mihály)

Minden reggel ugyanazt láttam az ablakomból. Gyakran hallottam, hogy kirakatnak hívják, de ez nem igaz, mert ez az én ablakom a világra. Emberek sokasága haladt végig előttem minden egyes nap, minden percében, rohanó napok, rohanó perceiben. Néhányan tudomást vettek rólam, de a legtöbben bekapcsolódtak a rohanó világ száguldó menetébe. Pedig ha egy percre megállnának, és úgy tekintenének a világra, mint én, akkor sokkal, de sokkal jobb lenne az életük.

 De meguntam az óriási tömeget, a száguldó életet. Ha jobban belegondolok, akkor az emberek élete unalmas.  Igaz, nekem élettelen testem van, de mégis úgy éreztem élek, mert érzései csak egy élő, lélegző embernek lehetnek. 

Rengeteg élethelyzetet láttam már ittlétem során, de mégis egyetlen egy olyan van, ami miatt érdemes volt újra kinéznem az ablakomon. Egy férfi, aki minden reggel kávéval a kezében és újsággal a hóna alatt tekintett felém. Ő az, aki tényleg úgy nézett rám, mint egy emberre. És egy rövid időre azt hittem szeretem, már ahogyan én szeretni tudok. Egy szív nélküli próbababa módjára, amiről azt sem tudom mi. Azt hiszem, hogy az valamilyen porcelán bőrű, pirospozsgás arcú, csillogó szemű emberféle lény lehet.

Gyakran foglalkoztatott az a kérdés, hogy „Érezhetek én, aki műanyagból készült?” És a válaszom mindig az volt, hogy igen. Emlékszem, amikor kezdtem érzékelni a világot magam körül – de nem annyira mélyrehatóan, mint most - egy idős úrnak köszönthetően, aki mindig beszélt hozzám. Azt suttogta a fülembe, hogy „érezzek”. És megfogadtam a tanácsát.

Ma is itt volt a férfi. Barna napszemüveget viselt. A haja göndör fürtökben omlott az álláig, mint egy görög istennek. Borostás arcán végig simított, majd hátat fordított és elment. Elnyelte a hatalmas tömeg és sodorta a város másik irányába, elválasztva tőlem. Magam elé képzeltem azt a napot, amikor először megpillantottam. Mindig alaposan szemügyre vett. Tetőtől-talpig végig mért, mint egy igazi nőt, és szemében a birtoklás vágya csillogott. Megdobogtatta a nem létező szívemet, és attól kezdve nem létezett senki és semmi rajta kívül. A gondolataim, csak körülötte forogtak.

Aznap még egyszer visszajött.

Egy gyönyörű nővel, aki lélegzett.  Dobálta aranyszőke haját, kezét mélyen a férfim kezébe süllyesztette, mosolygott, csillogott a szeme, amikor rápillantott. A karjai, a lábai kecses mozdulata, mindenkit elbűvölt a környezetében.

Egy szóval:

Élt.

Nem úgy, mint én.

Bejöttek a házamba, ahogy az emberek szokták mondani a boltba. Az egyik cselédemet, aki nap, mint nap újra öltöztetett, leállította a férfim. Mind rám néztek egy idő után, csak a tükörképüket láttam, de hatalmas mosoly terült szét a gyönyörű nő arcán. A cselédem és Ő felém tartottak. Közelről végig mértek. Egy percre azt gondoltam, hogy végre a férfi, akinek végig követtem minden reggelét, megszólít és elvisz magával a világba, ahol élhetek, de nem. Helyette felmászott mellém a cselédem és elkezdte levenni rólam a ruhát. Olyan érzés lett úrrá rajtam, amit még ez idáig nem éreztem. Megfosztanak méltóságomtól és mindenkinek megmutatják, hogy mi van alattam, és ezt mind az a férfi teszi, akit szerettem. Az utcán sétáló emberek rám néztek, végig mértek tetőtől-talpig és nevettek, vagyis azt hiszem. Legszívesebben magam elé húznám a kezemet, hogy ne lássanak, de mozogni nem tudok. Amikor kész vannak a vetkőztetésemmel, örömmel veszi a nő a kezébe a még pár perccel ezelőtt rajtam levő ruhát.

Nem foglalkoztak velem, hogy pőrén állok itt mindenki szeme láttára. A férfi sem vesz rólam tudomást, nem terít rám semmit, csak kifizeti a ruhámat és kimennek a nővel együtt a nagyvilágba.

Nézek utánuk, de nem fordulnak meg, hogy megnézzék a megszentségtelenített próbababát.

Amikor eltűntek a szemem elől, egy könnycsepp gördült végig az arcomon.

Egyedül éreztem magam, elmerültem a fájdalom hullámaiban.

Ez volt az utolsó nap, hogy éreztem. Ez volt az utolsó nap, hogy érzésekkel, nyitott szemmel meredtem a világba, figyelve az embereket, akik most még annyira sem pillantottak rám, mint ezelőtt. Ez volt a nap, amikor lekapcsolták a villanyokat és vele együtt a lelkem is sötét katlanná vált. Senki sem talált volna egyetlen egy szikrát sem, amit feléleszthetett volna  bennem, mert már minden kihalt belőlem. Magányos sötétség volt az én sorsom.

Másnap hallottam, de nem értettem, néztem, de nem láttam.

Nem éreztem.

Végre, próbababa módjára meredtem előre.

Élettelenül.

Enikő