Részben szörnyeteg

(illusztráció: Bögös Csenge)

 1927

Oroszország

Gyorsan szedtem a létra fokait. Még a kesztyűmön és a cipőmön át is éreztem, hogy a fém milyen hideg, és éreztem a darabokban kopó, sötétzöld festék morzsáit. Nem szerettem a fém illatát, amit most erősen éreztem az apró orromban. Felértem. Már bemelegítettem az izmaim, mégis köröztem kettőt a vállaimmal, majd megmarkoltam a trapézt, és kibújtattam a kallantyúból, ami tartotta. A rúdja szintén fémből volt, ez azonban már jobb állapotban volt, nem volt rajta festék, ami lemálljon, és szerencsére a rozsda sem ette még meg. Vettem egy mély lélegzetet, majd a lábaimmal elrugaszkodtam.

Ahogy hintáztam, egyre nagyobb volt a kilengése. Mikor ötödszörre lengett a trapéz előre, számoltam és elengedtem a rudat, majd a testemet enyhén gömbölyítve a levegőben szaltóztam egyet. Kitárt karokkal repültem a túlsó lengő trapéz felé. Alig mozgott valamennyit, általában az öcsém szokott rajta csüngeni, majd elkapni és újra eldobni, de ő most betegen fekszik az ágyában. Pár centire voltam a trapéztól, mikor apám hangjára összerezdültem, és mellényúltam. Magamban szitkozódtam, miközben pofával előre kezdtem zuhanni az alattam lévő biztonsági háló felé. Sikerült megfordulnom, hogy háttal érjek le. Az esés még így is kemény volt, de lehetett volna rosszabb is. Kimásztam a hálóból és leereszkedtem az egyik hozzáerősített kötélen. Az édesapám a feje búbjáig volt felöltözve, csak a sziluettjéről és a hangjáról ismertem fel.

- Tánya! Indulunk. Már csak mi vagyunk itt. Gyorsan öltözz fel, azután irány a megbeszélt terep. - Utasított. Bólintottam, majd futva átszeltem a sátort, aminek a végébe összekészítettem a ruhámat. Nem jártunk ki gyakran az utcára, sőt csak nagyon ritkán. Hogy miért? Erre választ adni igen egyszerű. Mert félig vadállatoknak nézünk ki. Én is, a szüleim is, az öcsém is, rajtunk kívül még 5-en a cirkuszi társulatból, és ki tudja még mennyien a világból. Furcsa kór ez. Nagyon furcsa. Az én testem - és lelkem- félig emberi, félig vadmacskára emlékeztető. Az orrom és a szemem akár egy házi cicáé, a macska füleim a hajam alatt vannak elrejtve, és a testem nagy részét - szerencsére- alig látható szőke szőrszálak borítják. A végtagjaim pedig abszolút keveréke egy vadmacska és egy ember végtagjainak. Ó és a világért se feledkezzünk meg a farkincámról sem! A lelkem eladnám, csak hogy normális ember legyek. Vagy vadmacska, még úgy is szívesebben tengetném a napjaimat, mint így, korcsként.

Nagykabátot húztam, nadrágot és csizmát. Odakint az emberek férfinek - vagy inkább fiúnak fognak nézni. Ám ez nem baj addig, amíg embernek néznek. A kapucnit jól a fejemre húztam, hogy eltakarja az arcom, de ez nem volt elég, ezért egy sálat tekertem magam köré, ami eltakarta a számat és a macska orromat.

Egyedül indultam útnak, apám már elment. Nem számított volna, ha megvár, ugyanis nem egyfelé mentünk. Ugyanazt kerestük mind, ezért a várost 6 részre osztottuk, mivel hatan voltunk. Itthon maradt a beteg öcsém, Boris, egy Jelena nevű kislány, aki túl fiatal ehhez, valamint az édesanyám, aki mindkettőjükre felügyel. A város térképe a fejembe égett, annyi bámulás és tanulmányozás után. Nem ismertem, nem volt időm megismerni, és nem is lesz, mivel nem fogok kijárni túl gyakran.

Elindultam tehát a nekem osztott irányba. Miközben nagyokat léptem, azon gondolkoztam hol fogom megtalálni, amit keresek. Egész pontosan egy személy volt, akit kerestem. Majdnem biztos, hogy férfi, viszont teljesen biztos, hogy félig ember, félig állat. Ugyanis az első itt töltött reggelen - tegnap reggel - az újságban olvastunk egy érdekes esetet. - Senki meg ne lepődjön azon, hogy az ilyen korcsok újságot olvasnak, vagyunk annyira tanultak, hogy tudjunk olvasni. - A cikk egy szörnyetegről szólt, aki csak részben hasonlított emberre. A város közepén, a téren halálra ijesztett - és állítólag majdnem felfalt - néhány járókelőt. Azóta is keresik a szörnyszülöttet, akinek szerintük egy cirkuszban lenne a helye, egy ketrec rácsai mögött. A cirkusz lehetőségét mi fel fogjuk ajánlani neki, ha megtaláljuk, de rácsokról szó sem lehet. Nem köszönné meg az a balga, amit kapna, ha megpróbálna ketrecbe zárni egy magamfajtát. (Már ha túlélné.)

Tomecz Tekla rajza

Órákig jártam a város szűk utcáit, belenyugodva, hogy nem én leszek az, aki megtalálja a férfit. Ám az egyik sikátoron áthaladva, a szemétkupacok közül egy kesztyűs kéz lógott ki. Nem elég, hogy ez a környék majd megfojt a bűzével, még egy részeges ember is szemétben ringat. Megmarkoltam a szemétkupacból kilógó kezet, de ahelyett, hogy kirántottam volna a szemétkupacból, csak a vastag és nedves kesztyűt sikerült megkaparintanom. Leírhatatlan felismerés hasított belém, amikor megpillantottam a fedetlen kezet. Karmokban végződött, és jóval szőrösebb volt, mint egy átlag férfi keze. Ő az. Biztos, hogy korcs, akárcsak én. Eldobtam a kesztyűt, majd nekiálltam leseperni a testről a szemetet. A szag egyre jobban kínozta az orromat. A férfi testét nem borította annyi szemét, mint gondoltam, viszonylag hamar kiástam. A ruházata kopott és szakadt volt, bozontos fekete haja ezerfelé állt. Korcs volt, az biztos, de hogy miféle, arra nem jöttem rá. Kutya vagy farkas? Esetleg valami más? Nem tudtam, csak annyit, hogy korcs volt, és az igazak álmát aludta a szemétben. Vagyis reméltem, hogy alszik és még nem lehelte ki a lelkét. Levettem a kezemről a kesztyűm és a nyaki ütőerére tettem két ujjam. Megnyugodtam, mivel éreztem a lüktetést. A vállánál fogva kezdtem rázni a férfit.

- Uram! Ébredjen, Uram! - szólongattam. Mivel ezek nem használtak, teljes erőmből arcul csaptam. Erre már reagált, morgott, majd a szemét is kinyitotta. Az arcomba bámult a sárga, egész emberi formájú szemével.

- Végre! Jó reggelt, Uram! - Mondtam neki, megfeledkezve arról, hogy már dél is elmúlt. Ijedten ugrott ki a karjaim közül.

- Ki vagy te? - Vicsorodott rám. Ekkor ütött arcul a felismerés, hogy az arcom el van takarva. Lehajtottam a fejemről a kapucnimat és kiszabadítottam az arcomat a sálam mögül. Ámulva fürkészett. - Maga is...ilyen? - Kérdezte döbbenten. Bólintottam.

- Miért feküdt a szemétben? Nincs otthona? Valakije?

- Nincs. Anyám elhagyott nem sokkal azután, hogy megszülettem. Képtelen volt szeretni egy ilyen szörnyeteget. - Magyarázta. - És maga?

- Az én szüleim ugyanolyan szörnyetegek, mint én. - Válaszoltam. Majd eszembe jutott, hogy nem bájcsevegni jöttem. - Egy cirkusz társulatának tagjai vagyunk, én, a szüleim, a testvérem és  még 5 másik ilyen félig ember. Mind magát keressük, olvastunk magáról az újságból. Egyből tudtuk, hogy miféle.

- Keresnek? Mégis miért keresnek?

- Azt akarjuk, hogy csatlakozzon hozzánk. Félig állatként csatlakozhatna a cirkuszhoz. Lenne hol laknia, mit ennie, lennének barátai.

- Miért kellene hinnem magának? - Kérdezte tőlem. Meglepett. Azt hittem, kapva kap az ajánlaton.

- Ugyan miért ne hinne? Maradna itt? A földön aludva, a szeméttel takarózva?

Nem válaszolt, csak fintorgott. Kérdőn néztem rá, de nem nézett rám. Tovább kérleltem, egészen addig, míg azt nem éreztem, hogy szinte már könyörgök neki. Ekkor elfedtem az arcomat és otthagytam. Dühösen indultam vissza. Nem néztem csak magam elé, csak lefelé, ugyanis a macskaszemeimet nem tudtam úgy elrejteni, hogy lássak is. Ahogy magamban mérgelődtem, a város zaját alig hallottam. A gondolataim teljesen betöltötték az elmém. Észre se vettem a felém közeledő kocsit, amikor kiléptem egy szűk utcából. Csak akkor szakadtam ki az elmélkedésből, mikor az egész testemet fájdalom öntötte el. A földön feküdtem, a hátamon, de nem emlékszem, hogyan kerültem oda. Emberek

gyűltek körém, mindenkinek ijedt volt az ábrázata. Egy férfi hajolt le hozzám és lehámozta rólam a kabátom, majd a sálam. A szája elé kapta a kezét, mikor meglátta, mi is vagyok valójában. Körülöttem a többi ember sikoltozni és ijedezni kezdett. Mind egyre távolabb mentek tőlem. Pár pillanat múlva, páran a felháborodásukat hangoztatták. Tudtam, hogy végem. 

Hirtelen az emberek újra a fejükhöz kaptak és sikoltozni kezdek. Valami vagy valaki újra megijesztette őket. Először azt hittem, én voltam ezért felelős, de rögtön el is vetettem a gondolatot, mikor morgást hallottam egyre közelebbről. 

- Hagyják békén! - Parancsnak hangzott az ismerős hang. Már hallottam valahol. Nehézkesen, de végül sikerült a hang irányába fordítanom a fejem. A férfi, akit nem rég a szemétkupacban találtam, most négykézláb közelített felém. Ilyen helyzetből nézve, sokkal inkább hatott állatnak, mint embernek. Még engem is megijesztett a kisugárzása, annak ellenére, hogy én is ugyanolyan szörnyeteg vagyok, mint ő. Csak most épp sokkal sebezhetőbb és kiszolgáltatottabb. Utáltam ezt a helyzetet. Ha ő most nem tesz valamit, akkor tényleg végem, a magam erejére ugyanis most aligha támaszkodhatok. 

 A körülöttem sipákoló emberek egytől egyig hátrálni kezdtek. Mikor a férfi odaért hozzám, szó nélkül felkapott, mit sem törődve azzal, hogy az imént ütöttek el. Elfojtottam a sikolyt, ami ki akart belőlem törni a fájdalom miatt. Legjobban az oldalam, a combon és a fejem fájt. Feltételeztem, nem tört el semmim, nem éreztem akkora fájdalmat, amit nem tudtam volna elviselni. A kocsi minden bizonnyal csak súrolt. Sétálni kezdett, az emberek vörös tengerként nyíltak szét előtte. Elsőre úgy tűnhetett ez, mintha tiszteletből tennék, de ha valaki egy behatóbb pillantást vet az emberekre, feltűnik neki a szemekből visszatükröződő félelem. 

- Merre van a híres-neves cirkusza? - Kérdezte egyszer csak a férfi. Elmagyaráztam neki az utat. Ezután jutott eszembe hogy még a nevét se tudom. 

- Uram, elárulná a nevét? 

- Igen, Dimitrij vagyok. És kegyed? 

- Tatjána. - Feleltem. - Ott marad majd a cirkuszban? 

- Talán igen, talán nem. - Felelte. Többet hiába kérdeztem, nem felelt. Nem zavarta, hogy az emberek lépten, nyomon ijedt, megvető pillantással néztek ránk. Kétségek közt hagyva ballagott a cirkusz felé. 

Alexandra