Love story #3

fotó: Bögös Csenge

Tracy gondolatai első nagy szerelméről - I. rész 

 

Csupán egy dátum… Egy dátum, amelynek hatalmas ereje van. Minden hónap ugyanazon napján Őrá gondolok… Az év mind a 12 hónapjában egyszer végigpörgetem magamban, mi is történt velünk, milyen közös élményekkel gazdagodtunk az idők során. Tudom, mindössze egy számról van szó, mégsem tudok ellene mit tenni. Akaratomon kívül késztet arra, hogy felidézzem a Vele töltött időm minden egyes pillanatát. 

Sosem felejtem el, hogyan ismerkedtünk meg, és már milyen fiatalon együtt fogócskáztunk az iskola udvarán. Persze akkor még egyikünk sem sejtette, hogy mi is vár ránk. Abban az időben még gondosan titkoltam iránta érzett gyerekkori rajongásomat. Bár az idők során ez az ábránd barátsággá alakult bennem, később újra, (ezúttal már valós) szerelem vált belőle. Az idő múlásával, amikor a szerelem utolsó szikrája sem lobbant lángra, mint két idegen, úgy mentünk el egymás mellett, tudomást sem véve a másik létezéséről. 

Node kezdjük is az elejéről. Minden egy szép tavaszi napon kezdődött. Már picivel több, mint hat hónapja nem éreztem fontosnak magam senki számára, mikor egyszer csak hipp-hopp, megváltozott minden.  Majdhogynem egy évtizednyi barátság után nem éreztem szokatlannak a közelségét, ám most valami mégis más volt. Felém eleresztett félénk mosolyát némi kacérsággal, derekam érintését gyengédséggel, rám vetett pillantását szenvedéllyel egészítette ki. Nem voltam visszautasító, hiszen régóta vágytam arra, hogy valaki észrevegyen. És tessék. Egyik pillanatról a másikra megtörtént. Akár derült égből a villámcsapás.

Hirtelen azon kaptam magam, bárhol legyek is, mindig ott van velem. Minden szünetben felkeresett. Együtt ácsorogtunk a folyosókon, a termek ablakaiban ülve beszélgettünk, még a büfében is együtt várakoztunk a finom, meleg, sajtos rúdra. Gondoskodott róla, hogy a tananyag átnézésére még csak esélyem se legyen. Persze ezt cseppet sem bántam. Ki akarna a sejtek felépítésével, Jókai életével és munkásságával, vagy a függvények tanulmányozásával foglalkozni, ha azt a 10-15 percet egy bohó, még talán picit komolytalan, de annál macsóbb és figyelmesebb pasi társaságában is eltöltheti?!

fotó: Bögös Csenge

Körülöttem megváltozni látszott minden. Mikor hozzám ért, halvány pír adott színt fakó, világos arcomnak, mikor rám nézett elvesztem ragyogó tekintetében, és mikor rám mosolygott, le sem tudtam venni a szemem édes vigyoráról. Egyszerűen megbabonázott. Határozottam éreztem, hogy edzésre is csak miatta jártam. Ha tudtam, hogy nem lesz ott, már kedvem sem volt a tornaterem közelébe menni, azonban tekintettel arra, hogy versenyre készültünk végül mégis csak ott kötöttem ki. A gerendára való könnyed felugrás küszködős felmászássá vált, a talajon eddig stabil kézenállásomat ingatag rongybabaként mutattam be és a felemás korláton végzett gyakorlatom kudarcba fulladt. Képtelen voltam másra gondolni, folyamatosan Ő járt a fejemben. Bár tett is erről, úgy gondolom. Folyamatosan sms-ekkel bombázott, amelyek tartalmától fülig vörösödtem.Volt, hogy 5. óra után a földszinti ablakból kinézve Ő kalimpált a kerítésen át, maga előtt egy szívecskét rajzolt, majd a levegőbe puszit lehelve továbbindult, hiszen a türelmetlenkedő haverjai már húzták is magukkal. Én pedig a következő órában egy-két percre (talán keveset is mondok, illetve írok) elbambultam, és azon morfondíroztam mit is csinálhat éppen, milyen jó volna, ha ott ülne mellettem, velem lehetne. Nem kellett sokáig várnom, hiszen amint elérkezett az ebédidő, kívánságom teljesült. A menza kapujából jobbra fordulva majdhogynem belé botlottam. Nagy meglepetésként ért, hogy ott találtam. Attól a naptól kezdve, amikor csak tehette mindig hazakísért.

Eleinte tényleg az otthonom volt a célpont, ám ahogy teltek a napok, a kapunk előtt ácsorgós szituációt leváltotta a parkban való beszélgetés. Találtunk is egy kellemes helyet. Magas fák ölelték körül, és vetettek árnyékot arra a padra, ahol bimbózni kezdett fiatal, felhőtlennek tűnő románcunk. Egyre több időt töltöttünk együtt. Jó kedélyű nevetések, az órákig tartó beszélgetések igen nyilvánvalóvá tették számára, hogy nekem sem közömbös. Akkor már én sem szimpla barátként tekintettem rá. Fel sem tudtam fogni, hogy ilyesmi történhet velem. Akár a mesékben (node ez egy külön történet lesz majd).

Aztán egyik nap azon a bizonyos padon ücsörögve elszánta magát, vette a bátorságot, erőt gyűjtött és végül kérdésre nyitotta száját: „Mégis mennyi esélyem van arra, hogy az enyém legyél? Ha százalékban kéne megadnod, mennyit ítélnél a javamra?” Széles mosolyra húztam a számat, de nem feleltem. Nem feleltem kérdésére, hiszen ha választ kapott volna tőlem, igen csak átbillentettem volna az önbizalmi mérlegét. Tisztában akartam lenni azzal, hogy mennyire vagyok fontos a számára, mennyi ideig képes várni rám, küzdeni értem. Ettől a perctől kezdve vált izgalmassá a vadászat. Nem keseredett el, hiszen biztató arckifejezésemből látta, hogy nincs félnivalója. Folytatta az édes bókolgatást, mígnem végül, egyszer egy nyári buli alkalmával…

Hogy mi történt, azt a második részből megtudjátok.

NewC