Médiatáborban jártunk - 2. rész

Fotó: Bögös Csenge

A csütörtöki napunk szépen eltelt, nem történt igazán semmi érdekes. Az újságot összeállították, a filmet megvágták. A nap inkább a szakmai stábról szólt, mint rólunk. De ez nem volt baj, mert így több időnk maradt egymásra. A tábori olimpia sem igazán izgatott minket, egyikünknek sem volt kedve focizni, kosárra dobálni és egyéb dolgokat művelni. Úgyhogy inkább elment fürdeni az egész csapat. Aznap Szandival, Csengével és Ginával sokat hülyéskedtünk a vízben.

Meg persze a srácokkal kivitettük magunkat a kisboltba az őrmesterrel, aki elmesélte nekünk az egész katonaságát. Megtudtuk, abban az időben mit csináltak ott. Útközben rengeteg személyes történetet mondott el nekünk Peti bá’. Elmagyarázta a behívó levél jelentőségét és még rengeteg más fogalmat.

Aznap éjjel nem sokat aludtam. Rengeteg volt a szúnyog, és volt vagy harminc fok. Körülbelül hajnali kettőig forgolódhattam az ágyban, mikor hangokat hallottam. Kicsit füleltem, majd rájöttem, nem csak én vagyok éber. A teraszon kint ült két szobatársam, beszélgettek. Nem gondolkodtam sokat, én is csatlakoztam hozzájuk. Még vagy egy órát társalogtunk mindenféléről, aztán úgy döntöttünk, kicsit pihenni kéne, mert eseménydús nap lesz a holnapi. Igazunk is lett.

A péntekünk nagyon jó volt. Bár mindenki zombi módban volt egész nap, de estére feléledtünk. A ki-mit- tud eseményt a médiások szervezték. Jól sikerült a program, bár az egyik judo edző szegény műsorvezetőnket nagyon összekavarta a fellépésük visszavonásával, újra megpróbálásával és ismételt visszavonásával. De nem akadt fenn senki a dolgon, mert közvetlen a kavarodás után bemutattuk a 3 kisfilmet és a tábori újságot. Hatalmas sikert arattunk.
Utána felmehettünk kicsit készülni a táborzáróra.
 A szobába lépve nagyon meglepődtem. Nagy hangzavar fogadott, majd ott termett mellettem Gergő (aki az egyik legjobb barátommá vált a tábor folyamán, és rengeteget segített a fotókkal) és nevetve megveregette a vállam, és elkezdett beszélni valamiről. Nem értettem, mi baj van, aztán én belenéztem az újságba. Kiderült, az egyik, szinte poénból írt cikkem, mely a Húszas Szoba Bepunnyad címet kapta, bekerült a lapba. Ez váltotta ki azt az értelmezhetetlen reakciót a srácokból.

Az éjszakánk pedig egyenesen fantasztikusra sikerült. A nevelők jó éjszakát kívántak nekünk, majd elmentek aludni. Mi pedig beszélgettünk tovább a folyosón. Aztán feltűnt, hogy egyikőjük sem jön ki ránk szólni. Ekkor elhatároztuk, hogy hagyjuk csak őket aludni, mi menjünk ki.
Először lementünk a mólóhoz és néztük a keszthelyi disco fényeit. Csodálatos látvány volt. Aztán onnan a judo sátorba vonultunk és eufórikus életérzéssel ugrándoztunk a tatamikon, nem törődve a körülöttünk burjánzó szúnyogokkal. Ott egy jó fél órát eltöltöttünk, mert volt klíma és nagyon jól esett nekünk a kis szellő. Amíg hűsöltünk fejben leforgattunk egy teljesen új filmet. Ebben az egyik mozgóképes csapat rendezője Borcsa óriási szerepet vállalt. Nem törődve a szakmaisok által sulykolt kompozícióval, elhadart egy egész alkotást, melynek a Dórika és a Kosárpalánk címet szavaztuk meg.
Ezután elindultunk fel a szobába, közben láttunk három alakot kimászni a kerítésen. Egy pillanatra megfordult a fejünkben, hogy utánuk megyünk, de inkább úgy döntöttünk, ismét meglátogatjuk a Balatont. A többiek nem akartak jönni, ezért kettesben mentünk Borcsával. Ott elbeszélgettünk mindenféléről. Kiderült, ő már az első nap kiszúrt engem a pólóm miatt, én meg még csütörtökön is megkérdeztem tőle, hogy „Te ki vagy?”.
Nemsokára odajöttek páran, úgyhogy elvonultunk. Nem akartuk abbahagyni a beszélgetést. Kis sétálgatás után megfordult a fejünkben, visszamehetnénk a judo sátorba. Így is tettünk. Ott egy darabig ismét ugrabugráltunk. Majd egyszer csak megdermedtünk. Hangokat hallottunk egyre közelebbről és közelebbről. Csak remélni tudtuk, nem a nevelők azok. Szerencsére nem ők voltak. Ám nem is a társaink.

A következő pillanatban pár, szintén aludni nem tudó, vagy nem akaró cselgáncsozó lépett be a sátorba. Az első pár pillanatban mindenki gyorsan végigmért mindenkit, majd kölcsönösen megállapítottuk egymásról, nem egy táborból valók vagyunk. Ez természetesen senkinek sem okozott problémát. Velük is megismerkedtünk, majd elkezdtünk üvegezni. A játék során rengeteget nevettünk az ilyenkor megszokott idióta feladatokon és kérdéseken. Majd, mikor meguntuk, elmagyaráztak nekünk pár fogást és meg is mutatták azokat. Aztán a nagyobbik srác kajánul vigyorogva megkérdezte, megpróbálom -e. „Há’ majd biztos!”- futott át a fejemen, de jó fej akartam lenni, úgyhogy azt válaszoltam, nagyon szívesen kipróbálnám, de nem az éjszaka közepén.

 Miután kibeszélgettük magunkat a sportolókkal, körülnéztünk az udvaron, de már egy lélek sem volt kint. Pár perc múlva belefutottunk a két „páwába” (Róluk elég annyit tudni, hogy nem a mi táborunkkal voltak, ám mégis sokat láttuk őket. Emellett majdnem az egész médiás csapat undorodott tőlük.) Nem sok kedvünk volt érintkezni velük, így kerültünk egyet, és felmentünk a szállásra. Felvágtattunk az emeletre és leültünk. Nem volt ötletünk az este folytatására. Én elég álmos voltam, ezért elköszöntem Borcsától és elmentem aludni.

Az alvás maximum egy óra hossza lehetett, mert hajnali háromkor arra keltem, hogy valaki egy üveggel csapkodja a fejem. Gergő volt az. Lehordott a sárga földig, hogy minek alszom, tiszta jó a buli, sikerült bejutniuk a konyhába, szereztek csomó Jó Reggelt szeletet. Ezt a rengeteg információt nem sikerült azonnal feldolgoznom. Először az esett le, hogy ők még csak most értek vissza a túrájukból. Aztán az, hogy a konyhát rosszul zárták be, ők pedig bemásztak. Végül pedig elvigyorodtam, mert láttam a kezében a kaját. Ez nagyon nagy áldás volt az egész hetes menza után, szóval felültem, megettem egyet, majd megköszöntem, hogy rám is gondoltak. Ezután még nevetgéltünk egy kicsit, majd visszafeküdtem.

Ők már nem akartak aludni, ezért kiültek a két épületet összekötő tetőre kártyázni. Ezt a részt el sem hittem volna, ám következő nap, az utolsó reggeli torna közben, mikor felnéztem, láttam a tetőn egy széket. Meg is kérdeztem a közelemben lévőket, hogy ők is látják-e, vagy csak képzelődöm. Aztán észrevettem Gergő fancsali ábrázatát. Olyan tipikus „basszus, ezt kint hagytuk” arcot vágott. Majd összenézett a többiekkel, akik kint voltak vele, és elvigyorodtak.   

Végül eljött a hazautazás és a búcsúzkodás ideje. Elköszöntünk egymástól, megköszöntük a nevelőknek a lehetőséget és mindenki ment a saját vonatja elé. A mi vonatunk elég későn, délután indult, így előtte elmentünk megenni egy pizzát az egyetlen helyi étterembe. Aztán bevásároltunk a hazaútra a kisboltban, majd vártuk a vonatot. A várás szó triplán igaz volt ránk, mert a Záhony-Keszthely gyors szokás szerint késett. Nem is keveset. Végül, hullafáradtan, 110 perces késéssel, de hatalmas élményekkel gazdagodva hazaértünk.
A többiekkel azóta is tartjuk a kapcsolatot, skypeon, facebookon, illetve egy-két társsal találkoztam már személyesen is. Remélem ez így is marad, és majd ismét találkozni fogunk a jövő évi táborban. Tehát összességében mindnyájunk nevében kimondhatom, hogy teljes mértékben megérte pályázni a táborra. Tény, hogy a kajákkal nem voltunk elégedettek, de a társaság, programok és a szakmai rész is jó volt. Tanultunk pár újdonságot, amit majd tudunk alkalmazni a későbbiekben, például a MoHás cikkekben.

Valami táboros

Nekünk a Balaton...

MédiaTábor 2013 KisFilmek

 

ßatu